SÜTŐ SZABOLCS, az RMDSZ Bihar megyei képviselőjelöltje neve egybeforrt az érmelléki néptánckultúrával. Az érsemjéni Fráter Lóránt Művelődési Otthon kultúrreferense ugyanis néptáncoktató, a messze földön híressé vált Ezüsteprje Néptáncegyüttes alapítója és vezetője, de korábban megfordult az ugyancsak méltán közismert Nyíló Akácban, illetve a hivatásos Nagyvárad Táncegyüttes alapítói között is ott találjuk.

– Nagyon érdekes az, ahogyan ön ifi futballrajongóként néptáncolni kezdett, mert hát ez elsőre nem is volt olyan egyszerű, de mégsem adta fel… Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Gyerekkoromban, 14 éves voltam, a Nyíló Akác Néptáncegyüttes már működött Érmihályfalván Nyakó József vezetésével, és gondoltam, én is megpróbálom. Focizni szerettem, nagyon sokat futballoztam,  és egyszer csak úgy gondoltam, hogy ezt is kipróbálom. Aztán az első válogatóra elmentem, de azt mondták, nem ajánlják nekem ezt a dolgot, mert a néptánc nem nekem való. Akkor, ott, hazafelé azon gondolkoztam, hogy azért is meg fogom mutatni, hogy ez nekem való! Hazamentem és a tükör előtt gyakoroltam, és aztán addig próbáltam, hogy a következő próbára, amikor mentem, már a csárdás lépést meg tudtam csinálni. És így indult el ez a folyamat. Táborokba jártunk, mi voltunk azok a fiatalok, akik elmentünk Csillebércre Budapest mellé, vagy a mezőségi Válaszútra tánctáborba, és amit ott megtanulgattunk, itthon tovább tanítottuk. Nagyon rövid időn belül már csoportvezetők voltunk.

– Felfigyeltek önre Nagyváradról is. Hogyan történt ez?

– Így van. Sokáig vezettük a Nyíló Akác Néptánccsoportot, és 2001-ben Miklós János keresett meg azzal, hogy szeretnének Nagyváradon egy hivatásos néptáncegyüttest alakítani, és hogy nem-e szeretnék jönni mint alapító tag is és mint táncos. Nekem végül is ez volt a vágyam egész életemben, hogy hivatásos néptáncos legyek, és gondolkodás nélkül igent mondtam. Két párral indítottuk a Nagyvárad Táncegyüttest. Nekünk akkor volt egy vállalkozásunk, pékségünk volt, de nem is gondolkodtam rajta, hogy én azt félbehagyom, mert táncos akartam lenni. És hál’ Istennek megadatott ez a lehetőség, hogy a Nagyvárad Táncegyüttesnél majdnem hat évet táncoltam.

– Hogyan emlékszik arra az időkre?

– Életem legszebb évei voltak ezek a Nagyváradon töltött évek. Nagyon szerettük egymást, egy nagyon jó közösség volt. Kiemelném László Csabát mint koreográfust, nagyon sokat tanultunk tőle az életben is és a táncos szakmában is. Ő tényleg egy olyan ember volt, aki tudott velünk bánni. Mi amatőr csoportokból álltunk össze és nagyon sokat kellett fejlődjünk ahhoz, hogy egy profi szintet elérjünk. De hamar fejlődtünk, és nekünk A  só útja volt az a műsor, amelyik szerintem utat mutatott mindenkinek, és az volt a beteljesülés, nekem legalábbis az első öt és fél évnek, amíg ott voltam, a táncos létemnek az volt a koronája.

–  Ott ismerte meg a feleségét is…

– Igen, a feleségem is a Nagyvárad Táncegyüttesnél táncolt, kollégák voltunk, és annak idején a Nyíló Akác Néptánccsoportban ismertem meg, még 16 évesen, és húsz évesen már össze is házasodtunk. Jövőre leszünk harmincéves házasok, és nem bántam meg, jó döntést hoztunk akkor.

– Aztán Érsemjénbe csábították a Fráter Lóránd Művelődési Otthonba, és teljesen új mozgalom alakult ön körül az Ezüstperje Néptánccsoport révén… Mondhatjuk, hogy mára ez egy brand lett?

– Mivel Érsejénben mi alakítottuk ki ezt a néptáncos kultúrát, most már elmondhatom, hogy ezüstperjés néptáncosnak lenni egy olyan dolog, ami minden gyereknek vágya. Most már nem úgy van, hogy „ó, ciki a néptánc, nem akarok menni”, hanem a szülők is egyre jobban motiválják a kicsiket és mondják a gyereknek, hogy „gyere, menjünk néptánc próbára, ez egy nagyon jó dolog, te fogod képviselni, vagy ti fogjátok képviselni az érsemjénieket”. Érsemjében úgymond csak ez van, nincs moderntánc-oktatás, nincs úszás, nincs egyéb dolog. Immár az ötödik generációval foglalkozunk. Nagyon-nagyon jó kis csapatunk van most is, ovisoktól kezdve az 1-4 osztályosokon át a felnőtt csoportig. Nagyon érdekes, hogy már az előző generációk gyermekei is járnak hozzánk. És úgy látjuk, hogy akik nálunk táncoltak, felnőttként is nagyon jó barátok, egymásnak keresztelik a gyerekeiket, összejárnak. Egy nagyon jó baráti társaság maradt a mi közösségformálásunkból.

– Mik azok a célok, amiket még el szeretne érni? Számtalan győztes verseny és előadás van önök mögött, mi jöhet még?

– Mindig ódzkodtam a verseny szótól. Én soha nem szerettem versengeni, ha el is mentünk valahová, nem azért mentünk soha, hogy megnyerjük a versenyt, hanem azért, hogy részt vegyünk rajta, jól érezzük magunkat.

– El tudná képzelni valahogy másképpen is az életét?

– Nem igazán. Én nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, sőt segíteni. De inkább az a típus vagyok, aki a háttérben segít. Nem szeretek kiállni és nagy szónoklatokat mondani, viszont a háttérben, amit kell segíteni, bármit nagyon szívesen megcsinálok. Így történt a feleségemmel is, nagyon sokáig Érmihályfalván az RMDSZ-nél dolgozott, és honosítással is foglalkozott, különböző programszervezésekkel, és mindig ott voltam mellette és csináltam, nagyon szívesen segítettem bármiben, bárhol, nemcsak Mihályfalván, hanem ha éppen a Margittán volt rendezvény, vagy Monospetriben, vagy Érkörtvérsem, vagy bárhol.

– Néptáncvezetőként, kultúrreferensként számtalan kapcsolata van a román állammal. Hogyan szembesül az állam kihívásaival?

– Azt mondom, hogy nagyon nem tökéletes… Az állam a néptánccsoport működéséhez semmivel sem járul hozzá. Persze, vannak pályázati lehetőségek, de nagyon ritka az is, ami kimondottan arról szól, hogy egy néptánccsoport működését finanszírozzák.

– Szerencsére ott a helyi önkormányzat…

– Így van, a helyi önkormányzat segít, a polgármesteri hivatal maximális támogatója a csoportnak. Viszont azt is mellé kell tegyem, hogy mióta az anyaországban van a Csoóri Sándor program, ami kimondottan a néptánccsoportokat támogatja, így könnyebben fenn tudtuk tartani a tánccsoportot, valamint nagyon szép ruhatárunk is lett.

– Jól fogna az is, ha a román állam is segítené a kisebbségi kulturális csoportokat…

– Ehhez az kell, hogy az RMDSZ odakerüljön döntéshozó szerepbe. Láthattuk már, amikor ott volt, akkor nekünk, a magyar kulturális intézményeknek is jutott támogatás. De ránk más nem gondol, a magyar kultúra csak a magyar embernek igazán fontos.

– Ha megtehetné, mi volna az, amin változtatna azért, hogy az érmihályfalviaknak vagy az érmellékieknek könnyebb legyen az élete?

– Mindenféleképpen az embereknek az érdekeit kell nézni, és ha olyan jellegű dolgot lehetne a közhivatalokban megvalósítani, akkor azt meg kell tenni. Én a gyors ügyintézésnél látom a problémát, hogy bemegy az ember egy közhivatalba, és van, mikor napokig nem kap meg egy dolgot. Az biztos, hogy az ügyintézést felgyorsítanám, hogy packázzanak velünk a hivatalok.