Nagyapámmal álmodtam. Székelyhídon voltunk, én még kicsi voltam, s elindultunk sétálni. Arról beszélgettünk, hogy amikor ő gyerek volt, másképp lehetett átsétálni a szomszédba, amerre most útlevéllel járnak. Hallgattam, ahogy mesélt a gyerekekről, akikkel aztán nem találkozhatott többet.

Nem tudom, a valóságban történt-e ilyen, de amikor felébredtem, sorolni kezdtem magamban, mennyi minden történik most, és ha nagyapám most itt lenne, talán újra átmehetnénk azokhoz a fiúkhoz azon a határon, amely egyszerre csak elválasztotta őket. Másnap este arra gondoltam, ha most újra visszatérnénk a gyerekkoromba, hogyan tudom elmesélni Tatának, mi minden történt azóta…

Mesélnék neki arról, hogy gyerekkoromban természetesnek tűnt, hogy ahol országhatár van, arra nem szabad menni. Aztán elmondanám, hogy felnőttként úgy gondolom, ma már nem szabad bezárni a határokat. Elmesélném neki, hogy ott voltam, amikor javasoltuk Budapesten: ha már nem kell két évet várni útlevélre, ne álljon meg az utazó száz méteren belül kétszer, hiszen ugyanazokat a papírokat kell felmutatni a román és a magyar határőröknek. Elmondanám azt is, hogy most azt várjuk: ne kelljen Nagyváradra menni, hogy átlépjük a határt, és erre most valóban látjuk az esélyt, hogy hamarosan megtörténjen.

Bihar megyében, a Partiumban nem kivételes helyzet az, hogy a falu vagy a község határa egyben országhatár. Száz éve az, de remélem, hamarosan ismét nem lesz az.

Évtizedekkel ezelőtt esett szó először arról, hogy Romániának csatlakoznia kell a Schengen-övezethez. És szintén évtizedekkel ezelőtt gondolkodott először arról a román és a magyar kormány, hogy újjá kell építeni a régi utakat, amelyeket talán felszántottak, talán csak eltorlaszoltak, sorompót építettek rájuk – vagy ki tudja még mit találtak ki. Nagyapáink, nagyanyáink még pontosan tudták, merre mentek a szomszéd faluba, és miért mentek át oda. Jobban fogyott az áru a piacon, többet adtak érte, szebb volt a cserébe hozott portéka vagy szebbek voltak a lányok, nyalkábbak a legények… és találgathatnék még sokáig, de nem fogok. Tíz utat építettünk újjá az elmúlt évtizedekben, határ menti programok finanszírozásából, és én bízom benne, hogy ezeken hamarosan csak jelzés lesz a határ.

S akkor, ha legközelebb Nagyapámmal álmodom, elmondom neki: az én álmomban nincsen sorompó, nincsen torlasz. Remélem, hamarosan a valóságban sem lesz.

Cseke Attila