CSUZI BOTOND repülésbiztonsági szakember, az RMDSZ képviselőjelöltje olyan szakmát választott magának, amiről az átlagemberek szinte semmit sem tudnak. Különleges hivatásáról, valamint az állampolgár és az állam kapcsolatáról kérdeztük.

– Érdekes szakmát választott, aminek a mibenlétéről és a fontosságáról az átlagembernek fogalma sincs… Mit is csinál pontosan?

– Ezt a repülésbiztonságot értsék úgy, hogy a repülésközlekedés biztonságára ügyelünk. Ez a repülésirányítás, ezt Romániában a ROMATSA végzi el, ez a helyi repülésirányítási szerv, ami mindenért felel, ami a levegőben van.
– Tehát ez olyan, mint a közlekedésrendészet, csak önök a levegőben vannak…
– Így van. És nagyon érdekes dolog, hogy mi a reptéren béreljük a tornyot, mi csak vendégek vagyunk, mert amikor a repülő leszáll, letette a kerekeit, mi átadjuk a repülőt a reptérnek. Onnantól ők a felelősek, de attól kezdve, hogy a repülő el akar repülni, felszáll, ott már a repülésirányítás.

– Tehát önök azok, akiket a filmekben lehet látni nagy fülhallgatóval és mikrofonnal az irányítótoronyban…

– A repülésirányításnak több része van. Vannak az irányítók, akiket látunk filmekben, hogy mikrofonnal beszélnek, irányítanak, de van egy óriási háttérszerkezet, infrastruktúra, ami adja az információt az irányítónak. Az irányító csak a kapcsolat a repülővel, mondjuk úgy. De ő honnan tudja, hogy hol van a repülő, honnan tudja, milyen az időjárás? Rengeteg információra van szüksége. Mi ezeket a háttérműszereket tartjuk karban, úgymond mi olajozzuk a gépezetet, hogy az az irányító biztonságban eljuttassa azt a repülőgépet A-ból B-be.

– Ez hatalmas munka lehet. Sokan vannak? 

– Nagyváradon például nyolcan vagyunk, országszerte alig százan. Most nem fényezni akarom magamat, de ez egy elit környezet, kevesen vagyunk, nagyon speciális kiképzésen megyünk át. Már maga a felvételi rettentően komoly, életemben kétszer tanultam nagyon, az egyik az érettségi volt, a másik ez a felvételi.

– Mindig is ilyen szakember szeretett volna lenni?

– Soha nem is gondoltam erre a pályára, nem is hallottam, nem is tudtam a létezéséről. Nagybátyámnak Csuzi Kálmán bácsinak köszönhetem, sok idősebb váradi is biztos ismeri, a Kuli bácsi, ő nagy rádióamatőr volt, és az egyik barátja, Farkas Sanyi bácsi volt itt a technikai főnök. És a Kuli bácsi nekem mind mondta, ez olyan jó hely, tanuljak sokat, ide be kell jutnom. Aztán amikor Temesváron elvégeztem a telekommunikációt, adódott egy lehetőség, mert üresedés történt, és megpróbáltam. Sikerült, azóta itt vagyok.

– Ugye említette itt a tanulást, meg a tanulási készséget, hogy adott esetben nehezebben ült le, ha nem volt meg a megfelelő késztetés. Milyen gyerek volt?

– Tősgyökeres nagyváradi vagyok és erre nagyon büszke. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy itt maradtam, mert nem volt egyszerű, a késztetés mindenkiben megvolt, hogy elmenjen és külföldön próbáljon szerencsét. Elég aktív gyerek voltam, és mondjuk okos is, szerintem ezt nem szégyen kimondani, mivel mindig tudtam, hogy az óra előtti tízperces szünetben is képes voltam megtanulni a leckét. Az Adyban végeztem, és nekem az Ady Endre Líceum egy otthont képviselt, egy olyan biztonságot jelentett az életemben, hogy nehéz volt elszakadni tőle.

– Eltelt néhány év, és most tulajdonképpen te jelented a biztonságot sok ezer ember számára…
– Hát igen, nagyon-nagyon komoly biztonsági feladatunk van, hogy ezt az egész repülésirányítási rendszert a százvalahány embert uralja, és ha Isten ments, bekövetkezik a katasztrófa, akkor az utazók életét megmentse. Mivel mi hallgatjuk a körzetnek a beszélgetéseit, amiről felvételt is készítünk, ezért hallom azt is, ha valahol valami baj történik, és én vagyok felelős azért, hogy kiírjam a beszélgetéseket, amikor a bíróság ezt kéri. Sajnos történt már a Várad környékén baleset, és egyik alkalommal pont szolgálatban is voltam és hallottam ezt élőben, úgyhogy nem egy kellemes eset.
– Erről nem beszélhetsz nyilvánosan, vagy nem szeretnél?
– Nem is szeretnék igazából. A lényeg az, hogy olyankor, bár nem vagyunk direkt módon érintettek, de már maga az, hogy hallod, a tudatában vagy annak, hogy közel hozzád valami történt, az már felébreszti azt, hogy nem véletlenül vagy te ott, és ügyelsz a műszerekre, mert rajtad múlik, hogy megtegyél mindent.

– A repülésbiztonság nemcsak az irányítótoronyban, hanem szabadidejében is a fő elfoglaltsága, hiszen civil szervezetet hoztak létre néhány kollégájával drónpilóták képzésére, de számos nem várt akadállyal szembesültek…

– A törvényhozás lemaradt ebben az ágazatban, ezért azzal kellett kezdenünk, hogy olyan kezdeményezéseket indítsunk el, amelyek elfogadása lehetővé teszi azt, hogy például Romániában is elfogadott szakma legyen a drónpilóta, majd engedélyezzék a pilóták képzését stb.

– Hogy haladnak? 

– Haladunk, de elég lassan. Nálunk mindenki mindent ki akar találni, pedig vannak már jól működő rendszerek, például a drónozásra a lengyeleknek nagyon előrehaladott kidolgozott rendszerük van, csak át kellene emelni a mi törvénykezésünkbe. Nem kell úgy tennünk, mintha nekünk kellene feltalálnunk a spanyolviaszt, csak szét kellene néznünk, máshol, ahol jól működik, hogy csinálják?

– Mennyire áll az állam az ilyen kezdeményezések mellé? 

– A román állam egy hatalmas gépezet, ami mindent igyekszik maga alá gyűrni, mintha mindig mindent Bukarestből akarnának megmondani. Szükséges a bürokrácia csökkentése, a helyzetekre a reagálási idő lerövidítése, mert a világ fejlődik, és mi sokszor nem tudjuk tartani a lépést. Ugyanakkor az is fontos, hogy az országnak van fővárosa, nem Bukarestnek van országa.