GÁL KATALIN, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója a Bihar megyei RMDSZ képviselőjelöltje. Társadalomkutatóként és oktatóként a elkötelezett a tanügyi kérdésekben, de azt is megtudtuk tőle, hogy a „hideg Csíkszeredából” mi szél fújta a „forró Nagyváradra”.
– Csíkszeredából származik és több kitérő után érkezett meg Nagyváradra, ahol már jó ideje él és oktat. Hogyan emlékszik vissza az alföldi Váradról a hegyekkel körbeölelt, hideg szülővárosra?
– A húgom szokott emlékeztetni, hogy „ne feledd, hogy októbertől februárig köd van, a távolság megszépíti a csíki éghajlatot is”. Tény és való, hogy egy kisvárosi, első generációs városiként töltöttem az iskolás éveimet Csíkszeredában. 14 éves korom óta nem élek otthon tulajdonképpen, mert a középiskolás tanulmányaimat a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végeztem, és rögtön az érettségi után már egy nagyon rövid tanítói pályafutással szembesültem azzal, hogy milyen a végeken, a kistelepülésen szimultán osztályban tanítani, de ez egy nagyon rövid tapasztalat volt, és Kolozsvárra kerültem, ahol a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen végeztem szociológia szakon. Mesteri tanulmányaimat is itt végeztem, és később a doktori fokozatot is itt szereztem meg.
– A munka szólította ide, a partiumi nagyvárosba?
– Nagyjából a sorrend: fokozatszerzés, házasságkötés, gyerekvállalás. Ez így ebben a sorrendben történt. Ide született Nagyváradra a most 11 éves fiam, Gergő. Végeredményben mondhatom, hogy itt ragadtunk. Ugye fontos mérföldkő egy család életében, amikor a gyerek intézménybe kerül, akkor már kötődik egy közösséghez, mi is ugyanúgy egy szülői közösséghez, a munkahelyi közösségeinkhez, és végeredményben itt ragadtunk. Már nagyon szeretném, ha az észak-erdélyi autópálya megkönnyítené a Csíkszeredába való hazajutást, hogy ne 6 óra legyen az út…
– Milyen elvárásokkal vetette bele magát itt az egyetemen az oktatói munkába és a nagyváradi életbe?
– Az elvárásaim a tapasztalathoz igazodtak, mert doktorandusz koromban már folytattam oktatói munkát a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen is, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen is voltam óraadó, és valójában itt is óraadóként kezdtem a karrieremet, tehát az akadémiai szférára volt egy rálátásom, és valójában nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Egy új kollegiális közegbe kerültem, új embereket ismertem meg. Ez tulajdonképpen egy kihívás is, de változatosság is az ember életében. Végeredményben itt a Partiumi Keresztény Egyetemen is már a tizedik tanévemet elkezdtem, úgyhogy el is gondolkodtam, hogy tulajdonképpen tíz évig egy helyen még sosem dolgoztam. Tehát az akadémiai szférában való működés, a kutatómunka nem volt kérdés, a diákokkal is nagyon szeretek dolgozni. Amivel szembesültem, az a mindenkori oktatókat messzemenően sújtó és lehangoló, nagyon szürke és nagyon embert próbáló adminisztrációs munka, ami az oktatói tevékenységen, a kutatói tevékenységen túl bármilyen oktatási szférában elhelyezkedő kollégámat nyomaszt.
– Adja magát a kérdés, hogy ha megtehetné, akkor mondjuk a bürokrácia csökkentésén túl még mi volna az, amin mindenképpen szeretne változtatni?
– A bürokráciacsökkenés tartalmi kérdéseibe másznék bele, hogy az ne csak egy ilyen felszínes beavatkozás legyen, hanem tényleges, szubsztanciális, lényegi bürokráciacsökkentés. Ez nagyon fontos. Lényegi, átgondolt, ténylegesen alulról jövő változtatásokra lenne szükség, és ezt az oktatói, kutatói és adminisztratív szerepek sokkal-sokkal harmonikusabb összehangolását, hogy a tanárnak ne kelljen állandóan ebbe a három szerepbe pattognia, mert ez egy nagyon erőforrásigényes dolog, és szerintem elpazarolja az oktatói állomány erőforrását.
Ami az oktatást illeti, a másik front, amire rálátásom van a saját gyermekem iskoláztatásán keresztül, az ugye a közoktatási rendszer. Elmondhatom, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert nagyon elhivatott pedagógusok vesznek körbe bennünket a gyermekem iskoláján keresztül, és nagyon sokan vagyunk így szülőként, viszont azt látjuk és érezzük, hogy recseg-ropog, nehézkesen adaptálódik és reagál a XXI. századi életformához és elvárásokhoz ez a rendszer. Nem elég, hogyha elmondjuk a tévében, egy interjúban, hogy jaj, szegény gyerekek annyit dolgoznak, mint egy felnőtt. Tényleg annyit dolgoznak. Az a gyerek, aki hat-nyolc órát eltölt az iskolában, de amikor kijön onnan, idézőjelben mondom, még nincs kész…
– Mégis azt látjuk, hogy itt harmincnégy éve a reformok korát éljük a tanügyben, ahány miniszter, annyi reform, de nemhogy könnyítés, hanem sokszor további nehezítés születik. Mi volna az a konkrét lépés, ami által a közoktatás a gyermekek javára egyszerűsíthető lenne?
– Nem leszek népszerű, de amint mondtam, lényegi változtatásokra lenne szükség. Itt konkrétan az óraszámokat teljes mértékben felülvizsgálnám, és az oktatás tartalmi vonatkozásait, hogy mi az, amiről össztársadalmilag a szakmai grémiumok is egyetértenek abban, hogy egy XXI. századi gyerek számára a tananyag részét képezze nulladiktól érettségiig. Mert egyértelmű, hogy reagálni kell a XXI. század változásaira. Nem lehet eltekinteni attól, hogy ezek a gyerekek például sokszor digitális kompetenciáikat tekintve túlszárnyalják a szüleiket, vagy akár a tanáraikat is. A XXI. században valójában a tanár szerepet is újra kellene értékelni, mert a XXI. századi tanár nemcsak a tudást birtokolja, hanem egy nagyon fontos mentorásó, irányító szerepe kell legyen, hogy azt a tanulót, azt az egyetemi hallgatót, a tudás, a felfedezés, a tapasztalás medrében tartsa.
