Mesélte egy ismerősöm, hogy az apukája, aki árubeszerző volt, sokat járt Szatmárról Bukarestbe még a régi rendszerben. Esetenként változott, hogy mivel mentek: ha vinni kellett valamit, akkor autóval, de ha gyorsan kellett odaérni tárgyalásra, akkor repülőre ültek. Akkoriban nem volt a gépen ételfelszolgálás, mint most a nagy járatokon, viszont a rosszullét ellen mindenkinek adtak egy-egy szem cukorkát: azt szopogatva nem dugul be az utasok füle a légnyomástól – mondták. Mivel gyakran kellett gyorsan odaérni, a repülő meg nem volt mindenkinek elérhető, a légikísérők elég jól ismerték az utasokat. Amikor először ült repülőre, az apuka, és megkínálták a cukorkával, megköszönte, és megkérdezte, kaphat-e még egyet, mert neki két gyereke van otthon. A kisasszony mosolygott és adott még egy cukorkát, és onnantól minden egyes útra kettő járt az apukának, aki azt mondta: a kicsinek is kell, hogy jusson.

Az Érmelléken sokszor eszembe jut ez az apuka: nem elégedett meg azzal, hogy csak az egyik gyermekének hozzon ajándékot, meglepetést, még ha az csak egy cukorka volt is, mindig gondolt a kisebbikre. Így vagyunk mi is kicsiny falvainkkal, amelyeknek bizony csak mi hozunk ajándékot, meglepetést, és természetes, hogy hozunk, hiszen ők is a mi nagy családunkhoz tartoznak. Kiskereki csak nevében kicsi, mellette Érkeserű is csak nevében keserű, az emberek ott is tudnak mosolyogni, ott is vidáman tervezhetnek. Mindkét faluban megvan a lehetőség, hogy úgy éljenek ma, mint városon – csak talán nyugodtabban, csendesebben, mert az országút, bár közel van, szinte állandó zaja nem zavarja őket. A legrégebbi bihari települések közé tartoznak, és meggyőződésem, hogy a jövőjük csak még szebb lehet. Mert a családban a kicsi, ahogyan régen mondták, a vízhordó, akármilyen pindur, mégis a miénk.

Aki a cukorka-sztorit mesélte nekem, épp a kisebbik gyerek. Azt mondja: ma már tudja, hogy az a cukorka nem volt mindig nagyon finom, nagymamája finomabb golyórágót szerzett be a kishatáron átjáró magyaroktól. De sosem felejti el, amit az apukájától tanult: hogy neki is jár, és jut.

Cseke Attila