Mesélték, hogy gyerekkoromban nem lehetetett ám akárhogyan házasodni. Például, ha a falu egyik utcájából vitték a lányt feleségnek a másik utcába, akkor a legények elkötötték az utcát, és „vámot” kértek a leányért. Így volt szokás, nem illett csak úgy odaadni azt, ami – úgymond – az övék volt. Amikor Értarcsán autózom keresztül az országúton Érmihályfalva felé, gyakran eszembe jut ez a régi szokás. Itt ugyan nem leányért kértek valamit az úton, hanem éppen hogy jobb utat kértek az útzárral. A lakodalmasoknak biztosan nem könnyű kialkudni a leány árát, és mi tagadás, nem volt könnyű a tarcsaiaknak sem úgy feloldani az útzárat, hogy annak biztosan eredménye legyen. Szerencsére lett!

Persze mást is nézhetnék most már, nem csak az utakat. Értarcsán láthatom például a polgármesteri hivatal udvarán az új épületet, ami a közösség számára is készült, hiszen amellett, hogy végre egy helyen lehetnek az irattár dokumentumai, például itt (és persze a templomukban is) kötik össze életüket a házasulandók, remélhetőleg már utca-kötés nélkül, hiszen mindenki onnan választhat férjet-feleséget, ahonnan csak akar. Gálospetri esetében, sokak szemével nézve irigylésre méltónak látom a néprajzi gyűjteményt, amely akár messze földről is hívogathatná a látogatókat hiszen megállná a helyét talán még nemzetközi szinten is, és ott egészen látványos a régi épületek sora, főleg a hozzájuk-melléjük épült új, modern iskolát is beleszámítva. S ott van még Éradony, remek tollú költőnk, Adonyi Nagy Mária szülőfaluja, ahol talán a legélénkebb a közösségi élet és egyik legfinomabb a helyben sült kenyér. Ez a harmadik „testvér” látszólag távolabb esik a községközponttól, de nem szakadt el, hiszen ma már nagyon jó utak kötik össze őket.

Én pedig a magam részéről nagyon örülök, hogy a hagyományok megmaradnak, de mégis változnak. S leginkább talán annak örülök, hogy még sárba sem lépnének a mai legények, ha mégis elkötnék valamelyik falu útját.

Cseke Attila