A szalontai Dánielsz Endre emlékszoba története

99 éve született a Tanár úr

Ez a történet több, mint fél évszázadra nyúlik vissza, azokra az évekre, amikor egy megbecsült nagyszalontai tanárember elhatározta, hogy nem csak szemlélője lesz a helyi kulturális életnek, hanem részese is. Hass, alkoss, gyarapíts – tűzte ki céljául. Szervezett találkozókat, irodalmi esteket, írt nyelvművelő sorokat, beszámolókat, megszámlálhatatlan levelet küldött ismert és kevésbé ismert alkotónak, íróknak, költőknek, művészeknek. Beszerzett minden arra érdemes kötetet, lehetőség szerint dedikáltatta is ezeket. Célja egyre világosabb volt: teljes könyvtárat létrehozni, melyben megtalálhatók a nagyszalontai tollforgatók kiadott munkái, s a magyar nyelv művelésével kapcsolatos szakmai kiadványok. Ez utóbbi, a nyelv ápolása minden nagyszalontai magyar kötelessége, Arany városában más rangja, magasabb rangja van a szónak.

S a Kálvin utcai házban megteletek a polcok értékkel. Ritka kiadványok, melyeknek talán utolsó fellelhető példánya került a sorba, új könyvek, szárnypróbálgató szalontaiak kinyomtatott gondolatai.  Lexikonok, melyek nélkül kutatómunka elképzelhetetlen. És a kutatómunka gyümölcsei, Dánielisz Endre első, második, sokadik kiadványa. Elrepült vagy három évtized, talán négy is. A könyvtár kinőtte a dolgozószobát. Számszerint is – már a plafonon is könyvek sorakoztak – és értékben is: több volt ez már, mint egy nagyszalontai tanárember „kötelező” gyűjteménye.

Dánielisz Endre, tanár úr, ekkor már ismert helytörténész és nyelvművelő, végignézett a polcokon, és arra gondolt, ezt a kerek gyűjteményt így, együtt kell megtartani az utókornak, nem veszhet el belőle egyetlen kiadvány sem, hisz ez mind Nagyszalontáé, Arany János utódaié, Sinka István, Zilahi Lajos, Arany László, Bihari Klára, a Fábiánok, Kenéz Ferenc utódaié, mindazoké, akik tisztelettel emlegetik a település nagy szülötteit.

Megkereste elgondolásával az Arany János Művelődési Egyesületet. És elindult egy hosszú folyamat, melynek célja az emlékszoba kialakítása. Felmerültek a kérdések: törvényesen – hogyan? Helyszínében – hova? Időrendben – mikor? Lelkiekben – miképp? Aztán lépésről lépésre megvalósult minden. Pontos lista készült a felajánlott tárgyakról, közjegyző előtt papírra került a kívánság. Megújult az épület, s benne azt a helyiség, melyben a legbiztonságosabb, leginkább méltó helyére kerülhet a gyűjtemény.

Tanár úr sürgette volna a dolgokat. Az egyesület vezetői meg húzták az időt, mert beleborzongtak a gondolatba, hogy egy folyton dolgozó, kutató, olvasó, író ember féltve őrzött vagyonával kisétáljanak a dolgozószobája ajtaján… Hogyan lehet megélni, túlélni azt a pillanatot? De elmondta tanár úr, nem is egyszer, hogy ő látni akarja az emlékszobát, úgy akar végső útra menni, hogy tudja, jó helyen vannak a kincsei. Eljött hát az idő, a költözés ideje. Amikor autóra került minden tárgy, bútor, s ott állt a dolgozó szoba, üresen, Dánielisz tanár úr megállt, mélyet sóhajtott és lassan becsukta az ajtót…

Pár nap múlva ő volt az Arany palotában berendezett szoba legelső látogatója. Látta a táblát a falon „Dánielisz Endre emlékszoba”. Belépett. Szeme végigsimogatta az ismert polcok látványát. Odalépett a legfontosabb sorozatokhoz, kihúzott a polcról egy-egy kötetet, megnézte, jó helyen van-e. És láthatóan megkönnyebbült, boldog volt látva, hogy valóban megtartották a számára oly fontos logikai sorrendet. Elégedett volt. A hivatalos avató után még gyakran hívta az egyesület vezetőit, hangjában mindig nyugalom, boldogság érződött, látni lehetett, hogy elégedett a döntésével, a szobával: megnyugodott.

S mit mondhatnánk el a gyűjteményről? Az első időszakban csak egy lista volt. Könyvek, könyvek, könyvek… De amikor a költözés során a polcról le-le került egy-egy könyvritkaság, akkor vált egyértelművé, micsoda kincseket őriznek a falak. Aki érdekességet szeretne, vagy választ nyelvi kérdésekre, Arany összes írásából szemezgetne, szalontai tollforgatókkal ismerkedne, az látogasson el Nagyszalontára, s időzzön el – az Arany-múzeum tövében, a Dánielisz-emlékszobában.

Dánielisz Endre tanár úr, Nagyszalonta helytörténésze 1925. április 6-án született Nagyszalontán. Egy évvel ezelőtt legyengült állapota miatt kórházi ágyon fogadta köszöntőit, de mindenkit felismert, beszélgetett, Arany versét szó szerint idézte… Búcsúzáskor integetett, mosolygott. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez a találkozás lesz a végső. Június elsején érkezett a hír: tanár úr elindult az útra, melyre hónapok óta készült, szeretett párjához, Katókájához. A nagyszalontai sírkert békéjében, nyugodjon békében!