Olvastam nemrég a közösségi hálón, hogy elkészült az új film 1848-ról. A címe: Most vagy soha! Azt írják róla, hogy felépítettek hozzá egy díszletvárost, ahol van egy eredetihez mindenben hasonlító Pilvax kávéház, mint ahonnan a forradalom indult, és ahol éppolyan sárosak az utcák, mint Budapesten majdnem 180 évvel ezelőtt.

Otthagytam a hálót, úgysincs rá időm, de foglalkoztatott a dolog, hogy vajon hány dokumentum- vagy játékfilmet, filmsorozatot vagy esetleg mesét, képregényt bír el egy történelmi esemény. Meg sem tudnám tippelni, de szerintem biztosan sokat, mert a történelemről jól tudom, hogy mindenkinek megvan a maga kis „mikrotörténete” az eseményekről, amelyekben része volt. S ehhez nem kell még nagyváros sem, hisz mindenhol voltak olyan események, amelyeket érdemes feljegyezni. S akik megírják a történeteket, azok nevét megőrizzük, és vele együtt tanuljuk meg azokét is, akikről szólnak a történetek. Ezekről az emberekről évtizedek, sőt, évszázadok múltán is megemlékeznek, talán majd a közösségi hálón is.

Érsemjénben szinte egymást nézik a központban a falu híres szülötteinek szobrai, és látogatóik is sokan vannak. Ahol van élő közösség, ott nem kell a „közösségi” háló, anélkül is jól ismerik az emberek egymás történeteit és a régiekét is. Ha a nótáskapitányra gondolok, máris kedvem támad énekelni arról, hogy „tele van a város akácfavirággal…” s nem csak dúdolom, de szinte érzem is a nótában leírt édes virágillatot. Egyet lépek, máris ott állok a nyelvújító Kazinczy előtt, és megigazítom a nyakkendőmet, megköszönve gondolatban, hogy nem kellett mindennap azt mondani rá, hogy „nyaktekerészeti mellfekvenc”, ahogyan fennmaradt azok között a szavak között, amelyeket a nyelvújításkor állítólag szerettek volna bevezetni, de hál’Istennek nem fogadták el őket (de az is lehet, hogy ez csak paródia). S még annyi minden eszembe jut ugyanonnan: építkezések és felújítások, útavatás, határátkelés és sok-sok találkozás. Ez az a hely, ahol büszkén mutatják meg az odalátogatónak a nagy elődöket, akik révén a falu, a község ismertté vált. Mert ahhoz, hogy ország-világszerte híres legyen, bizony nem kell nagyvárosban születnie vagy élnie az embernek: Kazinczy ötleteit, szabályait elfogadta egy egész ország, Fráter Loránd hegedűjátékát pedig megtapsolták New Yorkban is.

Úgy gondolom, ha filmet készítenének erről a faluról, nem a sáros utcát kellene imitálni, sokkal inkább azt az egymásra figyelést, ami a jóleső közösségi életet megteremti. Na, ezt filmesítse meg valaki, hogy lássák még sokan, sokfelé!

Cseke Attila