HUNYADI ISTVÁN, vagy ahogyan Nagyváradon jobban ismerik, Hunyadi Isti a Szigligeti Színház színművésze. Az RMDSZ képviselőjelöltjére jellemző, hogy a színjátszás mellett elkötelezett a közéleti dolgok mentén is, mert érdekli és fontos számára, hogy mi zajlik körülötte. 

– Ön már Nagyváradon született, itt nőtt fel, de felmenői hová kötik?

– Bátyámmal Nagyváradon születtünk, de édesanyám tulajdonképpen hegyközszentmiklósi, de onnan nagyon fiatal korában elkerült, mert miután meghalt az édesapja, akkor az édesanyja újraházasodott és Nagykágyára költöztek. Szóval amikor mamához mentem, akkor Nagykágyára mentem. Édesapám pedig székelyhídi. Hunyadi nagypapám létavértesi származású, de épp Székelyhídon volt, miközben nálunk ismét Románia lett, így itt ragadt. Édesapámnak az édesanyja meg ottományi, szóval mi ilyen érmellékiek vagyunk. A szüleim sokáig ingáztak Nagyváradra, ide jártak dolgozni, ezért egy idő után beköltöztek Nagyváradra.

– A barátok, ismerősök hogyan fogadták, amikor meglátták a színpadon?

– Nekem az egyik kedvencem, amikor azt kérdezik, tudok-e sírni? Mondom, igen. És te? Te is tudsz, ugye? Persze, hogyha nagyon bele akarok menni és megpróbálom elmagyarázni, akkor elmondom, hogy ez nem épp úgy van, hogy bemegyünk a színpadra és már potyognak is a könnyeink. Empatizálunk azzal a szereplővel aki éppen játszunk, számtalanszor elpróbáljuk az előadást, a jeleneteket, beleképzeljük magunkat a helyébe, és egy olyan helyzetben, amikor az ember a való életben is elsírja magát, akkor már mi is el tudunk jutni arra a szintre, hogy jöjjenek a könnyek is.

– Voltak olyan tanárai, akik esetében elmondható , hogy egyfajta mester–tanítvány kapcsolat alakult ki?

– Igen. Ő nekünk improvizációt tanított viszonylag rövid ideig, egy éven keresztül heti két órában. Szerintem tőle tanultam a legtöbbet. Egy nagyon tapasztalt és elismert színész, és mindig éreztem, amikor beszél, hogy ő ezt azért mondja, mert megtapasztalta, elkövette azokat a hibákat, amikre felhívja a figyelmünket. Például ő mondta azt nekem az egyik órán, hogy „István! Ez, amit ön csinál, rendben van, megállná a helyét a színházaknál, legalább egy ilyen közép-, de inkább középszint felett, de merjen bátrabb lenni, kockáztasson és legyen rossz, mert ha minél többször rossz lesz, annál több mindenre rá fog jönni, és akkor ebből lehet tanulni”. 

– Miután elvégezte a színművészetit, a Szigligeti Színházhoz szegődött. Tudatos döntés volt a hazatérés, vagy ez csak egy lehetőség volt, amit megragadott?

– Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy én lokálpatrióta vagyok, szóval nekem tényleg szívügyem Nagyvárad. Az első évben volt egy évfolyamvezetőnk, az ő segítségével kerülhettem haza és Szabó K. István rendező révén megadatott az a lehetőség, hogy játszhattam a Liliomfiban, amivel kezdte az évadot a társulat a nagy színházfelújítás után. 

– Hogy fogadta a társulat?

– Bár nem vagyok gondolatolvasó, de hallottam vissza, hogy azért jobb lett volna, ha egy tapasztaltabb színművész játssza a címszerepet. De szinte mindenki nagyon nyitottan és barátságosan állt hozzám, segíteni akartak.

– Kívülállóként érezte magát?

– Igen, de azt hiszem, hogy ez inkább az én saram volt, mert nehezebben nyitottam. Utána azonban már barátságok szövődtek, meg szövődnek most is. Szóval én nagyon jól érzem itt magam. Sokkal jobban érzem magam egy ilyen társulatban, mint egy olyanban például, amiben csak a konkurencia és csak az egymás lenyomása működik azért, hogy én szárnyaljak és kapjam az UNITER-díjakat. Az én érzékeny lelkemnek  húsdarálónak tűnik az ilyen.

– Lokálpatriotizmust említett, ezzel magyarázható az is, hogy korábban már vállalt közéleti szerepet is önkormányzati képviselőként? 

– Igen, ezért. Nekem ez egy megtiszteltetés, hogy gondolnak rám. Fontos az, hogy ha már vannak kulturális események, intézmények a városban, akkor jó, ha van ott egy olyan ember, aki ebben otthon van, és esetleg el tudja mondani a véleményét és valamelyest befolyásolhatja a dolgokat. Mondjuk ezt kétharmados többséggel szemben elég nehéz megvalósítani.

– Tudjuk önről, és korábbi válaszából is kiderült, hogy szívügye az oktatás, amit immár évtizedek óta minduntalan megreformálnak, de mégis sok baj van vele…

– Igen, mert az állam mindent is meg akar szabni, az utolsó vesszőig meg akarja mondani, hogy mit kötelező tanítani és mi nem fér bele a tantervbe. Miközben mindent meg akar tanítani a gyerekeknek, a személyiségfejlesztésre, a tehetséggondozásra, a kreativitás támogatására már sem türelem, sem idő, sem pénz nem marad. 

– Hogyan lehetne ezen néhány lépésben gyorsan változtatni? 

– Például úgy, hogy jelentősen csökkentjük az iskolai óraszámot és a tananyagot. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek során rájöhettünk, hogy nem lehet minden diáktól ugyanazt elvárni, ezért volna jó ötlet bevetni a kétszintű, differenciált érettségit. Ha valaki egyetemre akar menni, akkor támogassuk ebben, ha viszont egy fiatal szakmát szeretne tanulni, akkor ezt a támogatást adjuk meg neki. És persze a szakoktatás becsületét is vissza kell állítani.

– És mi a helyzet a román nyelv oktatásával?

– Ez egy összetett probléma. A román nyelv idegen nyelvként való oktatása egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bátornak kell lennünk, a pedagógusokkal közösen szembe kell néznünk a problémával. Ha kell, írjuk át a tankönyveket, ha a ha kell, vezessünk be új módszertant. Közös a célunk, a magyar diákokat minden lehetséges módon segíteni kell abban, hogy versenyképes felnőtté váljanak.