Sokáig vágytam külföldre, mindig mindenhol látni akartam valamit: hol a legnagyobb várat, a legszebb templomot, hol a neves festő képeit őrző múzeumot vagy képtárat. De az az igazság, hogy leggyakrabban azt szerettem megnézni, hogyan élnek máshol az emberek, főleg a többnyelvű, soknemzetiségű közösségek. Svájc lebegett a szemem előtt, hogy ott aztán csodálatos lehet, mert messzi földön híres az ország arról, hogy három hivatalos nyelve van, sokan beszélnek egynél több nyelvet, és mert érdekelt, hogyan működnek szinte önálló államként az ottani kantonok, szám szerint 26.

Aztán egyszer csak egy bukaresti ismerősöm ráébresztett: nem kell mindig külföldről hozni a példákat. Ő mesélte, hogy sokfelé járt már az országban, de Erdélyben eddig ritkán (Biharban még sosem), és hívő emberként szereti mindenhol megnézni a templomokat, legalább kívülről. Azt mondta, a partiumi városok közül is volt már olyan, ahol úgy érezte, otthonos, ahogy ő mondta: „olyan, mint Buzău”, csak ott nincs ennyi templom!

Kacagva meséltem neki, hogy nálunk vannak városok, amelyeknek egy-egy utcájában három templom is van, nem beszélve a falvakról, ahol sokszor egymás mellett állnak a különböző felekezetek templomai. Aztán elmeséltem neki egy élményemet Érszőllősről (nem sokkal azelőtt jártam ott a sportcsarnok átadásán) hogy az tényleg olyan, mint az általam sokáig óhajtott Svájc. Emlékszem, az iskolából sokfelé vittek őszi betakarításra, de legjobban azt szerettük, ha erre fordult a „karlinga”, mert a sokféle termény közül akkor a legfinomabbat, almát kellett szedni a domboldalon, és az könnyebb munka is volt. Azóta tudom, ez sokvallású közösség, sokfélék az emberek, mégis legtöbben úgy érzik: itthon a legjobb. Nem azért, mert szinte a legkisebb község, nem azért, mert van víz- és szennyvízhálózat, nem azért, mert megvan a pénzügyi forrás és lesz gázhálózat is, nem azért, mert már nincs hol elakadni a sárban az utcákon, nem azért, mert finom itt az alma, nem azért, mert látszik az elmúlt 20 év fejlődése… Igazából nem is tudtam neki megmondani, hogy miért, de elmondtam, hogy úgy éreztem, nem véletlen, hogy oda már kiköltöznek a városból, otthon érzik magukat az emberek.

Persze, én ma is szívesen megyek külföldre. De egyre gyakrabban azt veszem észre, hogy miután jól megfigyelem az ottani példát, megnézem, mit lehetne belőle itthon alkalmazni, egyre szívesebben mesélem el, hogyan élünk itt mifelénk, a legnagyobb várostól a legkisebb községig. Hiszem, hogy egyre több itthon is a jó példa!

Cseke Attila