SZŰCS GYÖRGY az Ottományi Udvarház igazgatója. Az egykori Komáromi–Csipkés-kúria példás felújítása és berendezése révén létrejött érmelléki kulturális központ híre messze földre eljutott. Az intézmény felvirágoztatásában elvitatathatlak szerepe van az udvarház vezetőjének, aki gondolatébresztő kijelentéseivel is kivívja környezete elismerését. 

– Gyurci, merthogy sokan Gyurciként ismerik, milyen gyerek volt és milyen volt gyermekeskedni Ottományban?

– Lehet, hogy az akkori óvó néni másképp emlékszik rá, vagy az akkori tanító néni, de nekem nagyon-nagyon kellemes élmények voltak ezek. Már csak azért is, mert voltaképpen én ma egy olyan helyen dolgozom, ahol annak idejében óvodába jártam. Tudni kell, hogy az én munkám most ahhoz az épülethez köt, ami már fel van újítva, de a kilencvenes évek előtt abban egy óvoda működött, és mi még akkor oda jártunk óvodába, ezért nekem már teljesen más érzéseket is hoz maga az épület, illetve a gyerekkorom.

– Elég változatos pályaíve volt, mielőtt hazatért. Mesélne erről?

– A matekot nem bírtam, és érettségi után úgy éreztem, hogy mindenképpen a humán tudományok felé kellene fordulni. Azt gondoltam, hogy belőlem majd egyszer jó újságíró lesz. Ezt a képzetet én sokáig éltettem is magamban, és dolgoztam a sajtóban. Így keveredtem aztán ki sajtókollégium után Budapestre, ahol egy bulvárlapnál külsős munkatársként dolgoztam. Ez tartott egészen 2006-ig, akkor egy családi tragédia volt az, ami hazahozott engem a szülőfalumba. Amikor az élettől kap az ember egy nagyobb pofont, akkor átértékeli azt a környezetet vagy azt a helyzetet, amiben éppen van. Akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy most már ideje lenne valami értelmesebbet is művelni, vagy valami értelmesebbet csinálni. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy én akkor bölcsész leszek, és tanárnak jelentkeztem.

– Magyar néprajzot végzett, és azt gondolná az ember, hogy egy ilyen képzettséggel nagyvárosban marad kutatóként, vagy tanárként folytatja a pályafutásodat, ehhez képest ismét hazatért…

– A mai napig is vannak olyan ismerőseim, barátaim, akik kissé lesajnálóan beszélnek rólam és a helyzetemről, mert azt gondolják, hogy ha az ember a saját szülőfalujában szolgálatba megy, vagy dolgozni, akkor az egy kicsi közeg, és biztos nincsenek olyan lehetőségeid a kibontakozásra. Én ezzel nem értek egyet! Már csak azért sem, mert ugye itt a gyerekkorommal indítottuk, és valahol, talán mindenkiben, de kell lennie egy olyan érzésnek, hogy én valamivel tartozom annak a közösségnek, amelyik engem kinevelt. Az, amelyik annak idején vigyázott rám, az, amelyik annak idején megtanított engem írni-olvasni, vagy az a kamasz szerelem, ami ugyanahhoz a településhez kötődik. Lehetett volna valószínűleg ezzel más, nagyobb városokban is álláshoz jutni, de én úgy érzem, az, hogy hol vannak különböző kulturális központok, az már nem feltétlenül köthető nagyvároshoz. Egy ilyen kis településen, mint mi vagyunk, Ottományban, itt is lehet színvonalas műsorokat vagy színvonalas kiállításokat rendezni.

– Ez a közösséghez ragaszkodás, ez a lokálpatriotizmus, ami megjelenik a válaszaiban, hogyan jelent meg a mindennapjaiban hazatérére után?

– Öt év Budapest után az ember megkeresi azt a közösséget, ahol jól érzi magát, ahol szeretik. Nem azt mondom, hogy feltétlenül tisztelik, de ahol hozzászólnak, ahol őszintén megkérdezik tőled, hogy hogy vagy, vagy hogy érzed magad. Ahol nemcsak azért ülsz le emberekkel beszélgetni, mert éppen szükség van valakire, hogy eltöltsük az időt, hanem valóban kíváncsi arra, hogy hogy vagy, hogy érzed magad. És ezek nélkül a mankók nélkül szerintem nincs teljes élet. 

Lehet, hogy a vágyvezérelt világunkban jobban tudjuk magunkat érezni Angliában, mert egy olyan szép autónk van, amit itthon valószínűleg húsz év alatt sem keresnénk meg, de az az élet még nem feltétlenül attól teljes. Minden közösségnek van egy nagy előnye, hogy tudsz hozzá fordulni, segítségért tudsz hozzá fordulni. 

– Példát tudna mondani?

– Persze! Van nekem két nagyon kedves szomszédom, és mind a kettőt Gergőnek hívják. És mi ezekkel a srácokkal azt csináljuk, hogy ha én például lekaszálom otthon a ház előtt a füvet az utcán, akkor nem fejezem be, hanem továbbmegyek a másik két szomszédomhoz is, és előttük is lekaszálom a füvet. Mondhatnánk, hogy eleinte csak egy kísérleti jelleggel történt, de ma mind a két Gergő szomszédom, hogyha lekaszálja a füvet a háza előtt, akkor lekaszálja az enyémet is. És ez beépült a hétköznapjainkba. És utána, hogyha még kedveskedni szeretnék, vagy ezeket a kapcsolatokat fenntartani és éltetni, akkor vasárnap délelőttönként átmegyünk és iszunk egy kávét és megbeszéljük a hét történéseit vagy pletykáit. Tehát ezek nélkül az esszenciák nélkül egy ilyen kilúgozott világban nem hiszem, hogy az ember túl sokáig meg tudná tartani a józan eszét.

A fiatalok esetében is eljön az a pillanat, amikor ők is elkezdenek másképpen tekinteni a világra, amikor már a saját gondolataik lesznek az uralkodók és a saját jóérzésük, ami adott esetben arra sarkallhatja őket, hogy otthon valamit megpróbálnak tenni azért a kis közösségért, amelyik sokáig óvta és vigyázta őket. 

– És így nem veszett el a befektetett energia…

– Nem veszett el a befektetett energia, és nem veszett el a befektetett pénz, idő, türelem, amit sok esetben szerintem túlságosan is hanyagul kezelünk.

– Tulajdonképpen mit tart valódi célkitűzésének?

– Arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy vannak saját értékeink. Még mielőtt elmegyünk egy ilyen konzumvilágba, nekünk olyan értékeink vannak, amit nem elég, ha mi őrzünk. Ezt meg kell mutatni, és fenn is kell tartani. Ahhoz, hogy az értékeinket meg tudjuk tartani vagy fel tudjuk mutatni, az nem olyan, hogy egy fél év múlva valahova bemegyünk, leporolunk valamit, és akkor az úgy ott van, vagy lesz, hanem ezt napi szinten kell ápolni, napi, heti, tehát egy folyamatos munkát igényel. Minden, ami hozzánk kapcsolható, vagy hozzánk köthető, azt értelemszerűen olyan emberek tudják a leginkább képviselni, akik ezt ismerik és tudják.