ZSIGMOND LEVENTE, az RMDSZ képviselőjelöltje a Nagykágyai Egyes Számú Szakiskola igazgatója, aki egyébként testnevelés tanár és egykori sportoló, edző. A versenyeken megtanulta, hogy az utolsó pillanatig küzdeni kell, ehhez pedig szüksége is van arra, amikor igazgatóként a tanügyi rendszer visszásságaival vagy éppen az állammal találja szemben magát. 

– Az, hogy valaki gyermekként kezdi a sportolói karrierjét, és amit később folytat, akár edzőként is, mennyire következik ebből, hogy erre a pályára is lépjen?

– A tinédzserkorom lényegében azzal telt, hogy edzésekre és versenyekre jártam. Ez valahol predesztinálta, hogy folytassam ezt a karrieremet. A pedagógusi pályán belül is sikerült edzősödjek, bár nagyon érdekes, nem ugyanabban a sportágban, mint amit én űztem annak idején, mint sportoló. Mint mondtam, gyerekként úsztam, majd vízilabdáztam, és tízéves koromban váltottam sportágat, és a kyokushin karate egyik ágazatát folytattam, amelyik azt jelenti, hogy full kontakt harcban sikerült húszéves koromig többszörös országos bajnok legyek, sőt európai pódiumra is felléptem és díjazott voltam. Idő közben elvégeztem testnevelési egyetemet, miután Hegyközszentmiklósra kerültem. Itt kezdtem egy másfajta karriert mint pedagógus és edző, de most kézilabdában. Tekintettel arra, hogy az Érmelléken a kézilabdának óriási hagyománya van.

– Az Ér Kupa?

– Igen. Elkezdtem lényegében a nulláról építeni egy csapatot Hegyközszentmiklóson. Nagy büszkeségem ez, mert amikor odamentem, két kupával rendelkezett az iskola, amikor eljöttem, tizenegy év után negyven kupát hagytam magam után, ami csak a kézilabdával és a csapattal kapcsolatos.

– Jelenleg egy fontos vidéki közoktatási intézménynek a vezetője. Hogyan látja, szakiskoláknak hol a helyük a közoktatáson belül, illetve hova fejlődhetnek?

– Sajnos sokan lenézik, nem tartják eléggé fontosnak a szakiskolát, pedig mindenki tapasztalta a mindennapi életben, hogy nagyon komoly szakemberhiány van, és nem mondhatom azt, hogy nemcsak egy-két területen, hanem minden téren.

–  Könnyebb egy atomfizikust találni, mint egy vízvezeték-szerelőt?

– Hát, egyetemi diplomával rendelkezőt biztos könnyebben találok. Nem sértésként mondom, és nagyon fontos, hogy aki elméleti pályára készül, az arra készül, viszont az, hogy minden gyereket megbélyegeznek, aki szakiskolába jön, nem tartjuk korrektnek, ugyanis, mondok egy példát, a gázszerelőét. Nem hiszem, hogy bárki szeretne olyan gázszerelőt, aki például nem tud összeadni két számot, igaz? Vagy a kőműves. Ők is tanulnak, nem alábecsülendők, csak annyi a különbség, hogy ők szakiskolai diákok és nem elméleti líceumban tanulnak.

– Mennyiben más itt a tanmenet vagy másak a tantárgyak egy elméleti líceumhoz képest?

– Az elméleti oktatás terén nincsen nagy különbség, a tantárgyakat ugyanúgy tanulják. A szaktantárgyaknál jön egy nagy váltás, ugyanis az első évesek, a kilencedikesek hetente egy napot vannak gyakorlaton, a második évesek hetente két napot, a nagyobbak három napot is. Velük sokat nem is találkozunk ilyenkor, mert abban a két napban kell nekik minden  tantárgyat leadni, de sokszor van olyan, hogy nem is tudom, van hány gyerek az iskolában, mert felváltva hol az egyik osztály jön vissza, hol a másik megy ki. Több mint 80 céggel van szerződéses kapcsolatunk, ahol a diákok elvégzik a gyakorlatot.

– Tehát azt lehet mondani, hogy aki végez, az már úgymond készen áll arra, hogy dolgozzon, akár valamelyik cégnél, ahol ő korábban gyakorlatozott?

– Egy szakon biztos. Óriási nagy kereslet van. Mindig azt mondom a diákoknak, amikor elmegyek a nyolcadikos osztályosoknak reklámozni iskolát, hogy mi pénzes szakmákat tanítunk. Bármilyen meglepő, egy nálunk végzett diák 18 évesen bizonyos szakokon akár ezer eurót is kereshet havonta, ami azért nem kis pénz.

– Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ismertebb, illetve leismertebb legyen a szakoktatás? 

– Először is, a szakiskolák presztízsét vissza kell állítani, és elsősorban az állam feladata. Mi elvégezzük a mi dolgunkat, de az államnak is mellénk kellene állnia. Óriási potenciál van a szakoktatásban, miközben elfogadhatatlan az, hogy gyermekek tízezrei kerülnek ki a közoktatásból egy évtized alatt. Ijesztő, de tudnunk kell, hogy minden 6. gyerek kimarad az oktatásból. „Eltűnt” az iskolából 70 ezer gyerek, mert míg 12 évvel ezelőtt 190 ezren kezdték el az első osztályt, idén csak 120 ezren jutottak el az érettségiig. 

– Miközben az állam szinte mindene beleszól, de az eredmények, mint látszik, nem túl jók… 

– Az állam ma az utolsó vesszőig megszabja, hogy mit kötelező tanítani a diákoknak, és azt is megmondja, mi nem fér bele a tantervbe. De a gyerekek személyiség-fejlesztésére, a tehetséggondozására, a kreativitás támogatására már sem türelem, sem idő, sem pénz nem marad. Ez így nincs rendjén. Mindemellett a diákok túlterheltek, szinte többet „dolgoznak”, mint a felnőttek. Jelentősen csökkenteni kellene az óraszámot és több időt hagyni a gyermekeknek, hogy megélhessék a gyermekkorukat.